Ezt megelőző írásom zárásaként az mutattam be, hogyan támogatják a probléma megoldásra irányuló kérdések, a bennünk munkálkodó stressz szintjének csökkentését. Hogyan hozzák elő kreatív énünket, és teszik lehetővé a megoldáshoz vezető út már meglévő tudásunkkal, készségeinkkel való kikövezését, miközben gondolatainkra, érzelmeinkre, hangulatunkra is pozitívan hatnak.

Példamondataim egyike az alábbi volt:

Negatív, problémára irányuló kérdés:

- Mi csúszhat félre a motivációs beszélgetéseknél? 

Pozitív, megoldásra ösztönző kérdéssel kiváltva a kérdést:

- Ha visszatekintünk az utóbbi 1-2 évre, mikor állt a motiváció a legmagasabb értéken? Mit tett akkor, vagy mit hagyott el, amivel ilyen magas motivációt ért el?

Ez a pozitív példa, amellett, hogy érzékelteti; korábban már megtaláltuk a megoldást, tehát megvan a tudásunk, képességünk, hogy ez most is így legyen, nyomatékosítja, hogy mi magunk voltuk, akik a múltban már megoldottuk a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy a megoldáshoz szükséges eszközök már a birtokunkban vannak, csak elő kell rántanunk eszköztárunkból a megfelelőt. Nem véletlen, a kérdés megfogalmazása sem:

"Mit tett...", illetve "ért el"?

Sokan választják a gondoktól való megszabadulás azon elegáns útját, hogy a problémát, annak megoldását, és a megoldás sikerességéért való felelősséget másra hárítják. 

Pl.:

"Majd megnyugszik a férjem, és jobb belátásra tér."

"A főnököm úgyis elsimítja az ügyet."

Nem csak coach-ként szembesülhetünk ezzel a jelenséggel. Amikor ismerősünk, barátunk, beosztottunk, kollégánk fogalmaz így, akkor is résen kell lennünk, mert ez az a típus, aki a coaching folyamat sikerességét könnyedén a coach gyengeségének, a baráti javaslatot rossz tanácsnak, a munkahelyi eredménytelenséget pedig a beosztottja, kollégái alkalmatlanságának tudhatja be. Ez nem más, mint a személyes felelősség hárításának legkényelmesebb módja.

 Ehhez kapcsolódik a 4. tipp:

Hogy lehet ezt kivédeni? A kulcs szintén a fogalmazásmódban rejlik. Coach-ként fontos feladatunk ilyen esetekben, hogy cselekvő félként szólítsuk meg a coachee-t. Olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyekkel lépésekre sarkalljuk, kicibáljuk a szenvedő fél szerepköréből. Beültetjük saját életének autójába a volán mögé. Nyomatékosítjuk, hogy az ő kezében van az irányítás, a sikeres utazás rajta múlik. Ő az, aki lépéseket tud-,  és akinek lépéseket kell tenni emberi kapcsolataiért, beosztottja motivációjáért, és ő vívhatja ki munkahelyi sikereit is.

Példák:

Negatív:

- Mivel magyarázza korábbi munkahelye sikereit?

- Milyen intézkedéseket kellene főnökének hoznia, hogy javuljon a csapatmunka?

- Minek kellene történnie ahhoz, hogy kapcsolatod a régi legyen?

Pozitív, tettekre ösztönző kérdés:

- Milyen stratégiával aratta legnagyobb sikerét eddigi karriere során?

- Milyen lépéseket tudna tenni annak érdekébe, hogy javuljon a csapatban az együttműködés?

- Hogyan tudnád a jövőben elérni, hogy párod nagyobb figyelmet szenteljen neked, olyan rajongó érdeklődést mutasson irántad, mint kapcsolatotok fénykorában?

Összegzés:

Nem csak gondolataink, hanem kérdéseink is teremtő erővel bírnak. Azonban nem csak teremtésre, hanem "rombolásra" is alkalmasak, ezért gondos figyelmet kell fordítanunk megfogalmazásukra. 

Amikor megoldásra törekszünk, kérdéseinket pozitív töltetűen, megoldásra irányulóan szükséges feltennünk. A pozitív nyelvezet, pozitív gondolatoka ébreszt, még a negatív megfogalmazás lehúzza gondolatainkat a probléma szintjére.

Metaforikus megfogalmazást használva lehetőség nyílik a problémától való eltávolodásra. A metaforikus kép elménket szárnyakkal ruházza fel, általa új perspektívát kapunk, mely kreatív gondolatoknak, új megoldásoknak nyit kaput.

Végezetül pedig fontos, hogy a fogalmazásmód cselekvésre ösztönözzön.

Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a feladatunkat, hogy mi legyünk életünk filmjének főszereplője. Ahelyett, hogy hátradőlnénk, bizakodva abban, hogy a kegyes Sors, rendezői székében ülve, hátha kedvező szereposztásban-, és happy end- ben részesít bennünket, magunknak kell kezünkbe venni a tollat, amivel életünk forgatókönyvét írjuk, és ezzel együtt betöltenünk a főhős felelősségteljes szerepét.

Előző bejegyzésemben ígéretet tetettem arra, hogy mélyebb betekintést adok a coaching típusú kérdések világába.

Kérdésekébe, melyek kacéran táncba hívnak bennünket gondolataink táncparkettjén. De mi szükséges ahhoz, hogy a feltett kérdés táncra perdítsen? ...hogy a parkett reflektorfényében önfeledten alkossunk új koreográfiát, hátrahagyva korábbi, berögzült mozdulatainkat?

Az első hasznos trükk:

A metaforák használata. Metaforák nélkül megszokott, hétköznapi szavakkal, hagyományos nyelvezettel kommunikálunk. Az ismétlődő nyelvezet azonban ismétlődő gondolatokhoz vezet. Megszilárdítja az eddigi gondolatokat, és útját állja az új, kreatív elképzeléseknek. Ezzel szemben egy találó metafora, mint új nyelvi eszköz használata nagyobb mozgásteret biztosít, leleményességre ösztönöz. Eltávolít bennünket a problémától, megváltoztatja nézőpontunkat, és új perspektívát adva újrastrukturálja korábbi berögzült gondolkodásunkat, annak hibáit. (szaknyelven: diszfunkcionális attitűdöket).

Akár mások irányába szegezünk kérdéseket, akár önmagunkat vesszük célba, figyeljünk a szóhasználatra. Akinek gondja van, szeret arról beszélni, hogy mit nem akar. Milyen helyzetekről nem akarja, hogy bekövetkezzenek, milyen következményekkel nem akar számolni, kikkel nem akar együtt dolgozni. Ilyenkor a nyelvhasználatot a tagadás uralja.

Ebből adódik a második hasznos trükk:

Nyelvezetünk strukturáló erejét felhasználva váltsuk ki a negatív megfogalmazást pozitív megfogalmazásra. 

Néhány egyszerű példa arra, hogyan befolyásolja a kérdést, annak hangulatát, és ezzel együtt a válaszadó gondolatait a tagadó mód, a negatív szóhasználat:

Könnyen észrevehetjük, hogy a tagadások kigyomlálásával a korábbi negatív szóhasználat is pozitívra vált. így a problémáról a megoldásra összpontosul a beszélgetés, a pozitív gondolatok felülírják a negatívakat. Ez teszi lehetővé új, adaptív gondolati minták beágyazódását. 

Coaching folyamat során gyakori, amikor a párbeszéd a probléma körül forog. A coachee természetesen az őt foglalkoztató problémáról beszél. A hiba ott csúszik be, mikor a coach problémára irányuló kérdéseket tesz fel. Ilyenkor a gondot egyrészt az okozza, hogy a probléma, a problémát célba vevő kérdések növelik a stresszt. *Másrészről a coachee probléma- szuggesztiója könnyedén áttevődhet a coach-ra. 

Harmadik hasznos trükk:

Pszichológiai kutatások igazolják (1908. R. Yerkes, J. D. Dodson amerikai pszichológusok), hogy az ember közepes feszültségi szinten a leghatékonyabb, így a coach elsődleges feladata a stessz szint csökkentése.

A megoldás az, hogy a helyett, hogy kérdések formájában ismételgetnék a problémát, megoldásokra irányuló kérdéseket tegyünk fel. Ezek egyszerre csökkentik a stressz szintet, és teszik lehetővé, hogy a megoldásra összpontosítsunk. 

Figyeljük meg a lenti példákban bemutatott két verziót olyan szemmel, hogy vajon hogyan hatnak a kérdések a válaszadó hangulatára. Hogyan befolyásolják a remény esélyét? Mennyiben érzékeltetik a coachee-val, hogy a korábban már saját erőből megoldott problémára ezúttal is talál megoldást?

 - Folytatás a következő bejegyzésemben - 

Előző bejegyzésemben gondolatainkért való személyes felelősségünkön, gondolatink irányításán volt a fókusz. Ez a készség életünket meghatározó tényező, mely odafigyeléssel, tudatossággal könnyedén fejleszthető. Mai írásomban ezt a gondolatmenetet folytatva adok ismét rövid betekintést a coaching folyamatába, és vezetek fel néhány egyszerű, és szuperül működő kérdezési technikára vonatkozó ötletet, melyekben a következő post alkalmával lesz lehetősége az olvasónak elmélyülni.

Képzeljük el, hogy kapunk egy gigantikus doboznyi Lego játékot, számos formájú, és színű építőelemmel, majd megkérnek bennünket, hogy tetszőleges elemek felhasználásával építsünk egy házat. A ház legyen olyan formájú, színű, méretű, amilyennek mi elképzeljük. Vajon ha 10 különböző embert kérünk erre a feladatra, hányféle építmény születhet? Épülhet négyzet-, téglalap-, vagy L alapú, színes, egy- vagy többszínű, földszintes, emeletes, lapostetős, sátortetős, stb... és mindezek számtalan variációja. 

Az eredmény, amit magunknak építettünk, függ tudásunktól, tapasztalatainktól, környezetünktől, vágyainktól, készségeinktől; számos tudatos, és tudat alatti befolyásoló tényezőtől. Ahogyan a házat konstruáljuk, úgy alkotjuk meg, építjük fel saját valóságunkat is. Azt a saját, egyedi valóságot, melyet mint metaforikus házunkat, gondolataink színeznek, érzéseink szilárdítják falait. 

"Az, hogy az ember hogyan látja a világot, nem attól függ, hogy milyen a világ, hanem attól, hogy milyen ő maga."

A fenti idézet Martin Wehrle tollából származik. Wehrle a német nyelvterület egyik legnépszerűbb coach szakembere, karrier- és üzleti coach munkásságát a világ 12 országában (el)ismerik. Wehrle magát a coaching folyamatot úgy írja le, mint egy alapos rekonstrukciót, mely során a coachee és a coach együtt felmérik a "házat" - a coachee valóságát - átvizsgálva a gondolati építmény valamennyi pontját. Megnézik, vannak-e olyan ablakok, melyeken keresztül a dolgok új fényben pompáznának, vannak-e falak, melyek átszínezhetőek, helyiségek, melyek átrendezhetőek. A legtöbb esetben a változás öröme a felújításon túl mutat, a coachee elszántan bont falakat, vág bele "háza" új szobákkal történő bővítésébe.

A rekonstrukció során a coach nem határozza meg, nem befolyásolja, és nem manipulálja a coachee-t abban, hogy milyen legyen az épület; mely szobákat lenne szükséges átalakítani, mely falakat lebontani. A coach, a kliens tekintetét az építési gödörről, azaz a problémáról az építőanyagokra, vagyis az erőforrásaira irányítja.

Mint ahogy a festőnek az ecset, a coach-nak a kérdezés a legfőbb eszköze. A fantáziadús kérdések a coachee-t arra sarkallják, hogy a változásokat lelkesen, kreatívan, különböző színekben tervezze. 

A bevezetésben említettem, hogy tudatossággal lehetőségünk van gondolataink, valamint azok minőségének befolyásolására, és azon képességünknek a fejlesztésére, hogy magunk tudjuk kezünkbe venni az irányítást. Önmagunk coach-aként bátran tegyünk fel kérdéseket.

Tippek a kérdéseinkhez

1. Vegyük célba a megoldást a probléma helyett! A "Mit nem?" helyett a "Mit igen?" kérdést tegyük fel az adott helyzetre vonatkozóan!

2. Hangoljuk magunkat aktivitásra! Mi legyünk a cselekvő! Életünk filmjében is mi vagyunk a főszereplő. A főhős szerepét sem oszthatjuk másra, még akkor sem, ha legtöbb esetben sikert csak "mellékszereplőinkkel" karöltve érhetünk el.

3. Távolodjunk el a problémától! A kreatív, metaforikus megközelítés eltávolít bennünket a problémától. Ez a  távolabbi,meta-perspektivikus szemlélődés tágabb rálátást tesz lehetővé helyzetünkre, támogatva azt, hogy a megoldások spektruma is kiszélesedjen.

"Az vagy, amire gondolsz", adta címül Zig Ziglar, lelkesítő történeteket magába foglaló könyvének. Emellett számos írást, cikket olvashatunk más szerzőktől is, melyek szembesítenek a megállapítással, mi szerint szavainknak, gondolatainknak teremtő ereje van.

Nem nehéz bizonyítani ezt a bölcsességet, vegyük csak azt a mindennapi példát, amikor megszületik egy gondolat a fejünkben, amelyet kimondunk valakinek, vagy teszünk valamit a kitaláltaknak megfelelően. Ennek hatása lesz a fogadó félre, illetve külvilágunkra. A másik fél, környezetünk reagálni fog az általunk kimondott szavakra, elvégzett tettekre. Ez a reakció visszahat ránk; hatása van érzelmeinkre, hangulatunkra. Gondolatokat, tetteket szül, melyeknek újabb következményei lesznek életünkre.

Jó hír, hogy gondolatainkat mi irányítjuk, teljes mértékben mi vagyunk azokért a felelősek. így  kimondhatjuk, hogy gondolataink minősége, és kontrollálása vitathatatlanul meghatározza életünket. Például nem lesz tettre kész, bátor egy ember, amíg arra gondol, hogy fél, vagy hogyan találja meg a megoldást a problémájára az, aki a problémára összpontosít, nem pedig a megoldásra fókuszál.

Hogyan támogatja a a coach, hogy a probléma helyett a megoldás kapjon főszerepet?

Annak érdekében, hogy a coach segítse a coachee-t a probléma feloldásában, megoldások megtalálásában, a coach a kérdezés eszköztárát alkalmazza. Az elv a következő: ha a problémát egy fának képzeljük el, akkor egy pszichoterapeuta a fa gyökereit fogja vizsgálni. Ezzel szemben a coach a lefelé helyett felfelé néz - folytatva a metaforát -, azt kutatja a coachee-val, hogy honnan jön a remény tápláló fénye. Ehhez hasonló kérdésekben merül el a coachee-val: Megjelentek-e már a megoldás első rügyei? Hogyan lehetne a rügyek növekedését elősegíteni? Milyen tápszerrel tudná a rügyezést tovább serkenteni?

...vagy csavar egyet a kérdésen, és megkérdezi: Mit kellene tennie annak az érdekében, hogy a rügyek serkenését biztosan megakadályozza? (elmaradjon a vágyott megoldás) Az utóbbi kérdés paradox módszerrel a felszín alá kalauzol bennünket, és egyfajta fordított tükörként segít felismerni, és elkülöníteni  egymástól a kívánt, és nem kívánatos tetteket, magatartást.

A szokatlan, metaforikus kérdésekre adott válaszokkal, a válaszadó képes lesz eltávolodni a problémától, elmerülni a megoldásban, vizionálni a problémamentes állapotot, szabadjára ereszteni a fantáziát, csökkenteni a stressz szintet, kreatívan megtalálni a lehetséges válaszokat. Gondolatainak ráncba szedésével sikerül kicselezni, megkerülni az elakadás gátját, továbblépni a megoldáshoz vezető ösvényen.

A cél, hogy gondolataink irányítását magunkhoz ragadjuk.

Összpontosítsunk a lehetőségekre!

Tudatosítsuk magunkban, hogy gondolatainkért kizárólag mi magunk tartozunk felelősséggel, így életünk minőségét, milyenségét, a boldogságunkat, kizárólag Önmagunkon kérhetjük számon!

+Tipp:

Értékeljük át időnként, a dolgokhoz való hozzáállásunkat, személyes attitűdünket! Amikor problémába ütközünk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy: A kialakult helyzet hány százalékban probléma, és hány százalékban lehetőség? Állítsuk be gondolatban a lehetőség mértékét egy szabályzón. Hova tekerjük most a szabályzó gombját? Mit tudunk tenni, hogy a lehetőség aránya 20%-kal magasabb értéket mutasson az eddiginél? Hány %-on kellene a lehetőségszabályzónak állnia ahhoz, hogy már ne problémaként gondoljunk a helyzetre, hanem tisztán lehetőségként? 

Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázzuk magunkat, és tereljük gondolatainkat a megoldások irányába. : )

Következő bejegyzésem témája, a megoldást célzó kérdések megfogalmazása. Problémára irányuló kérdéssel a problémát mélyítjük el, ha problémára kérdezünk rá, nem kaphatunk választ megoldásra.

Számos idézetben találkozhatunk arra sarkalló ösztönzéssel, mely komfortzónánk elhagyásával jár.

Ilyen, és efféle inspirációkkal próbál számos coach, tanácsadó olyan döntésre ösztökélni bennünket, amely azt ígéri, hogy ha kilépsz a komfortzónádból, akkor kezdesz csak igazán élni, és a vágyott boldogságra is csak a szóban forgó zónán kívül találhatsz rá.

Ha a csodák tényleg komfortzónánkon kívül történnek velünk, és egyébként is olyan jó kilépni belőle, akkor egyáltalán miért mondjuk, hogy komfort, és mi szükségünk van rá?

A ma meghozott döntésünk kimenetele életünk korábbi szakaszában gyökeredzik. Kijelenthetjük, hogy a jelenben meghozott döntéseinket, korábban megszerzett tudásunk, elsajátított tapasztalataink, előző döntéseink eredményei, valamint a múltunk során berögzült szokásaink alapján hozzuk meg. Ezek a szokások tartanak bennünket bizonyos korlátok között, általuk behatárolva érezhetjük magunkat komfortosan, biztonságban. Ebben a már jól ismert "környezetben" lehetünk magabiztosak, feltételezhetjük, hogy a jó megoldás az, ha a "járt útról nem térünk le a járatlanért".

Azonban mikor ezen szokások, egyfajta védőkorlát helyett, mint lebonthatatlan falak emelkednek körénk, tartanak bennünket "bezárva", akkor elzárnak a kreativitástól, fejlődéstől, szokatlan döntések meghozásától,  és megakadályozzák az oly' sokszor vágyott változás lehetőségét is. Mindeközben bizonyos események sormintaként ismétlődő elemként térnek vissza életünkbe, mi pedig azon kapjuk rajta magunkat, hogy "megint megtörtént", "ez az én szerencsém".

Az ismétlődő sors-szerűség érzése mellett még egy kísérőjele van a komfortzónán belüli mozgásnak: A kifogáskeresés. Kifogások tömkelegét gyártjuk le magunk számra, amikor az adott élethelyzet megoldásához olyan eszközhöz kellene nyúlnunk, amellyel kilépnénk a biztonságos (-nak vélt) zónából. Ezek a kifogások racionálisak, igazolhatóak és könnyen elfogadhatóak - saját magunk számára. A kifogásgyártás az az eszköz, amellyel megvédjük magunkat a vélt (ritkán valós) megrázkódtatástól, kockázattól.

A komfortzónából való kilépés az esetek többségében nem jár negatív élménnyel. Első lépés, hogy amikor nyakon csípjük magunkat a kifogáskeresésben, és azok roppant ésszerű okokkal, esetleges következményekkel történő alátámasztásában, tudatosítsuk magunkban, hogy mi, miért történik. Ekkor éppen a komfortzóna elhagyása, ami ellen hadakozunk önmagunkkal. Figyeljünk rá oda, és lassan, lépésről- lépésre változtassunk hozzáállásunkon, gondolkodásunkon.

Azzal, hogy tudatosult bennünk a belső folyamat, megtettük az első lépést ahhoz, hogy a jövőben kontrollálni tudjuk. Vegyük kézbe az irányítást, hogy kibújhassunk a korábbi esemény-sémákból, ismétlődő döntéseink által generált ismétlődő történésekből.

Ha pedig másokon vesszük észre a kifogásgyártás művészetét, legyünk türelmesek, gondoljunk arra, hogy nem azért teszik, hogy bennünket bosszantsanak, akadályozzanak, vagy nekünk ártsanak, hanem azért, mert ez természetes, velünk született önvédelmi reflexünk része.

Pszichológiai kísérletek igazolják, hogy az időhöz való viszonyulásunk alapjaiban határozza meg gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket. Hatással van döntéseinkre, munkánkra, magán- szexuális életünkre, egészségi állapotunkra, kapcsolatainkra, boldogságunkra. Mindennapjainkra. A jó hír, hogy ez a hozzáállás, időperspektíva nem velünk született; megismerhető, tanulható, változtatható.

A három idődimenzió – múlt, jelen, jövő – szubjektív szemléletét, és azokhoz való viszonyulásunkat, Dr. Philip Zimbardo és John Boyd 2012-ben megjelent Időparadoxon című könyve szubjektív időperspektívánkat nevezi. A szerzőpáros szerint minden ember előnyben részesít egy időkategóriát a többivel szemben. Ezt a működésmódot jelentősen meghatározza a család, a társadalmi közeg, az iskolázottság, a kultúra.

Vannak olyan emberek, akik egy döntéshozatali helyzetben elsősorban az aktuális körülményeket mérlegelik, mások múltbeli szituációk felidézésével jutnak döntésre, míg megint mások a jövőbeli kimeneteket gondolják végig. Ugyanez működhet egy konfliktushelyzetben is. A jelenorientáltak a jelenbeli helyzetből próbálják kihozni a legjobbat; a múlthoz kötődő személyeket gyakran eluralják korábbi konfliktusaik; a jövőorientáltak pedig a konfliktus kedvező és hátrányos kimenetének latolgatásával oldják meg a helyzetet.

Láthatjuk tehát, vannak jelen-, múlt- és jövőorientált kategóriák. A szerzők továbbá mindegyik kategóriát pozitív és negatív alcsoportokra bontják.

Így a jelenre való összpontosítás lehet jelenhedonista, ami az azonnali kielégülésre törekszik, kockázatot vállal, izgalmas ingereket keres. Ezzel szemben a jelenfatalista sokkal behatároltabban működik: abban hisz, hogy az élet sorsszerűen történik, és minden előre el van rendelve.

A múltpozitív személy szívesen nosztalgiázik és eleveníti fel a régi szép időket; míg a múltnegatív múltját negatívan szemléli, inkább az egykori kudarcokat és sikertelenséget emeli ki, ha múltbeli élményeiről kérdezik. A bántalmak emléke miatt a jelen kicsúszhat kezei közül, élethelyzeteit negatív szűrőn keresztül szemléli, és minden szituációban a rossz kimenetelt anticipálja.

A jövőorientáltság előnye a konkrét célok kitűzése és azok elérése érdekében végzett kemény, kitartó munka.

Szubjektív időperspektíva hatása a mindennapokban:

Kutatások bizonyítják, hogy a tudatos emberek tovább élnek. Például a jövőorientált személyek gyakrabban vesznek részt szűrővizsgálatokon, jobban odafigyelnek életmódjukra, és kerülik az egészségkárosító magatartásformákat. Ezzel szemben a jelenhedonisták a pillanatnyi örömöt előbbre valónak tartják, és nem gondolnak magatartásuk hosszú távú következményeire.

Az időperspektívák mérése

Az időperspektívák mérésére Zimbardo és Boyd kifejlesztettek egy kérdőívet (Zimbardo időperspektíva-kérdőív, 1997). A kérdőív egyes tételei az idővel kapcsolatos attitűdöket térképezik fel, így beazonosítható, hogy a személy vajon a múlton, a jelenen vagy a jövőn töpreng-e gyakrabban, és hogy az uralkodó idősíkhoz kapcsolódó érzelmek inkább negatívak, vagy pozitívak. 

https://idoperspektivateszt.hu/

"Itt és most" - avagy MINDFULNESS rulez'

A jelenben élés kapcsán már szó esett jelenhedonizmusról és jelenfatalizmusról, melyek az individualista nyugati társadalom leggyakoribb időkategóriái.

A jelenhedonisták hajszolják az élvezeteket és igyekeznek elkerülni a szenvedést. Azonnali kielégülésre, és a gyors haszonra összpontosítanak. Mindez gyenge önuralommal társul, hajlamosak a következetlenségre, nehezen tartják kordában cselekedeteiket és érzelmileg labilisak.

A jelenfatalisták ezzel szemben úgy érzik, hogy életüket olyan erők irányítják, melyeket nem képesek befolyásolni. Tehetetlenségük miatt inkább a lemondást választják, mintsem hogy kockáztassanak. 

A két, egymással szemben álló jelenorientáció mellett egy harmadik típusról is szeretnék említést tenni. Zimbardo és Boyd (2012) jelenholizmusnak nevezte el az abszolút jelenlét élményét. Ez a dimenzió az összes eddig tárgyalt perspektívától különbözik: a múlt, jelen és jövő nem különül el egymástól, hanem folyamatosan összekapcsolódik. A holisztikus jelen a meditációs gyakorlatok központi fogalma, célja a jelenre való figyelés vagy jelentudatosság.

Magyarországon az elmúlt pár évben vált ismertté a mindfulness mint szemléleteód és meditációs technika. A fogalom Kabat-Zinntől (2009) származik, aki a mindful állapotot az „itt és most” helyzetben való aktív jelenlétként képzelte el. A személy éber tudattal figyeli meg, majd engedi el a külvilágból és az elméből származó ingereket. Folyamatos gyakorlás révén a személy olyan belső erőforrásra, megküzdési módra tesz szert, amely a hétköznapi életben bármikor elővehető, legyen szó döntés- vagy konfliktushelyzetről.

„Olykor gondolataink olyanok, mint egy álomszemüveg. Amikor az álomszemüveg rajtunk van, álomgyerekeket, álomférjet, álomfeleséget, álommunkát, álomkollégákat, álompartnereket, álombarátokat látunk. Életünket egy álomjelenetben élhetjük egy álomjövőért. Tudtunkon kívül mindent kiszínezünk, mindent eltorzítunk. Jóllehet, az álombeli dolgok változhatnak, s az elevenség és valódiság illúzióját kelthetik, mégis egy álom foglyai vagyunk. Ám ha levesszük a szemüveget, talán – de csak talán – pontosabban megláthatjuk azt, ami valóban itt van.” (Kabat-Zinn, 2009, 46–47.)

Időnk nem más, mint az életünk. Néha szeretnénk meggyorsítani, néha megállítani. Sokszor álmodozunk, tervezgetünk, vagyis gondolatban elhagyjuk az „itt és most” helyzetet. Ahhoz, hogy utunkat megtaláljuk, több figyelmet kell szentelnünk a jelen pillanatnak. Saját időnkben kell élnünk, éreznünk.

*Az idő és az átélt élmény szoros összefüggésben áll egymással. Ezt leginkább traumatikus emlékeink szemléltetik. A traumatikus elékek képesek „időtlenek” lenni, felidézésük alkalmával valóságként vagyunk képesek újra átélni azokat. Újbóli megélésük alkalmával séma szerűen, változatlanul játszódnak le bennünk. ezzel szemben emlékeink nagy része folyamatosan változik, alakul. Az elmesélés helyzetének, hangulatának függvényében felülíródik, átértékelődik. Ez eredményezi, hogy a statikus élettörténetünk ellenére, az epizódok újraértékelésével, felülírásával nem csak a történtek kapnak új jelentést, hanem önmagunkról alkotott képünk, identitásunk is változik.

Nem kérdés tehát, hogy múltunknak folyamatos hatása van jelenünkre: a múlthoz való viszonyunk tudattalanul befolyásolja mindennapjainkat, döntéseinket, azok következményeit és a levont tanulságokat.

Számos tanácsadó vagy tréner dolgozik vitathatatlanul nagy tapasztalattal és tudással úgy, hogy névjegyükben szerepel a „coach” szó (is). Az említett, két támogató jellegű szakmától a coach tevékenysége alapjaiban eltér. Lássuk az eltéréseket.

A coach különbözik a trénertől, mert a coaching folyamat teljesen személyre szabott, és speciálisan az adott helyzethez igazodik.

Különbözik a tanácsadótól, mert a folyamat során az ügyfél a saját erőforrásaiban rejlő lehetőségeket fedezi fel, tudatosítja, aknázza ki. Ő maga jut el a szükséges tudáshoz. A coach támogató módszere olyan készségek fejlesztésére, viselkedésminták adaptálására ad lehetőséget, amelyeket az ügyfél a későbbiekben – munkájában, magánéletében vagy akár mindkettőben – valóban használni tud majd, és erre önállóan, a coach további segítsége nélkül is képessé válik.

A coach nem mentor, mivel a mentor a saját, az adott szakterületen szerzett tudását adja át, míg a coach segítségével az ügyfél saját megoldásait találhatja meg. A coachingot egyedivé az ügyfél teszi, hiszen a folyamatban ő dolgozik, s gondolatait, személyiségét, egyéni látásmódját és saját elköteleződéseit hozza magával. Az egyéni megoldások teszik lehetővé, hogy azok jól működjenek. A coaching ezzel ténylegesen hozzájárul a jövőbeni sikerekhez is, nemcsak az aktuális célkitűzések eléréséhez.

Végül a coach különbözik a pszichoterapeutától, mivel nem a múltbeli problémákat elemzi, hanem a jövőbeli eredmények elérésére törekszik. Jövő orientált; nem a múltbeli hibákra, hanem a jövőbeni lehetőségekre épít.

Végül, de nem utolsó sorban, egy jó coach egyéni felelősségvállalásra ösztönöz. Arra sarkall, hogy saját helyzetünket, lehetőségeinket felismerve döntsünk és vállaljuk a felelősséget a döntéseinkért. Mert mindenki a saját maga életének a legnagyobb szakértője. A folyamat során a coachee által (vissza)szerzett kontroll élmény a sikeres coaching egyik nélkülözhetetlen alapköve.

A coachnak mindezek mellett szükséges megteremtenie azt a biztonságos, elfogadó környezetet, ahol ő maga egyfajta katalizátorként működik a megoldásra irányuló folyamatban.

Odafigyeléssel, kérdésekkel, időnként tesztekkel, feladatokkal és a coach-eszköztár egyéb elemeivel támogatja az ügyfél előrelépését. Stabil szakmai, érzelmi és emberi hátterével pedig egyértelműen hozzájárul az ügyfél belső munkájának sikeréhez.

Ami különösen szimpatikussá teszi a coachingot, és a jó coachot, az a nagyon pozitív „jóból még jobbat”,  „jóból még többet” szemlélet, ami alapvetően jellemző rá.

Apropó, pozitív hozzáállás…

Itt említeném meg Zimbardo és Boyd, Időparadoxon című könyvét, melyben a szerzőpáros „múltpozitív”, „jelenhedonista”, és „jövőorientált” hozzáállásra ösztönöz bennünket. Ideális időperspektívákat összefoglaló elméletük szerint:

„A jövőorientáció szárnyakat,

 a múltpozitív gyökereket,

 a jelenhedonizmus pedig energiát ad.”

Az időperspektívákról bővebben; következő bejegyzésemben olvashattok.

A magyar nyelvben használt coaching (edzés) szó az angol coach (edző) szóból ered. Mindkét szófordulat már-már napi szinten ékelődik be életünkbe; hallhatunk róla a munkahelyen, baráti társaságunkban, vagy a social media felületein. Gyakran tűnik fel Brian Tracy, Szabó Péter, Anthony Robbins, és más ismert coach-ok neve, egy-egy tőlük elragadott idézet, mely szállóigeként lengi be a Facebook hírfolyamát. Like-okat gyűjt, embereket gondolkodtat el, életeket változtat meg.

…de hogyan is működik? Miben rejlik a varázsereje?

A coaching egy folyamat. Lehet mentális „edzésnek” tekinteni, bár számomra leginkább egy izgalmas utazáshoz hasonlít, melyet lelkünk, személyiségünk, önmagunk körül teszünk meg, felfedezve olyan válaszokat, amelyek ezidáig kérdésként sem merültek fel.

Az "utazás" során találkozunk azokkal a belső korlátainkkal, melyek téglafalként szabják gondolataink, ez által tetteink, eredményeink gátját. Ezek a meghökkentő "találkozások", felismerések teszik lehetővé azt, hogy tudatosítsuk, és lebontsuk belső falainkat.

További izgalmas felfedezések várnak ránk: saját készségeink, erősségeink terén, így a lebontott falaink tégláiból megtanulunk építkezni. Nem falakat, hanem hidakat. Hidakat önmagunkhoz, a párunkhoz, barátainkhoz, szüleinkhez, gyermekeinkhez, kollégáinkhoz. A boldogsághoz, sikerhez, elégedettséghez, eredményességhez.

Az úti célt, célokat, mindenki magának tűzi ki, életének térképén.

A célba érést pedig az garantálja, hogy a coach támogatásával - aki egyfajta kísérő/ úti társ szerepét tölti be az adott szakaszon - fejlesztjük azon képességeinket, melyekkel saját utazásunk – életünk – kiváló navigátorává válunk.

Végezetül pedig egy remek gondolat ébresztő gondolat R. D. Laing professzortól:

„The range of what we think and do is limited by what we fail to notice.

And because we fail to notice that we fail to notice, there is little we can do to change until we notice how failing to notice shapes our thoughts and deeds.”

Következő bejegyzésemben néhány gondolatban összefoglalom, milyen a jó coach, mi a feladata, mint "kísérő".